Soha nem gondoltam, hogy valaha eljutok erre a pontra. Hogy mindent, ami az enyém volt, ami az életem volt, egy perc alatt elhagyjam, és bemenjek egy olyan helyre, ahonnét régebben menekültem. A ruháimat gombócba gyúrva dobáltam a bőröndömbe, a hajvasalóm még ezer fokon égett az asztalomon, a telefontöltőm meg valahova eltűnt. Szokásos pakolási idill, amikor minden, ami kéne kámforrá válik. És hogy miért is pakolok ilyen kurvanagy lelkesedéssel?

Amikor 10 éves voltam, kezdtek megváltozni a dolgok. Kevesebbet ettem, mint az átlag, lefogytam, és emiatt az osztálytársaim csúfolni kezdtek. Ez addig fajult, amíg apunak köszönhetően magántanuló nem lettem. Sokan azt hiszik, hogy jó dolog, de sajnos ki kell ábrándítanom a hívőket, ugyanis sokkal nehezebb. Az 5. és 6. osztály még könnyedén ment, de a tovább tanulás miatt a további két évet iskolában kellett töltenem. Így kerültem be a helyi magániskolába. Úgy tűnt, hogy minden rendbe jön, de újra előjött az evészavarom. Először háziorvosi vizsgálatokra mentem, onnét küldtek tovább allergiavizsgálatokra. A kórházban volt egy nagyon kedves nővér, aki mindig megkérdezte, hogy milyen a suli, hogy meg, miközben én egy másik vizsgálatra vártam. Volt, hogy heteket hagytam ki, ezért szülői tanításra kényszerültem. Anyu és apu lelkiismeretesen tanítottak, megpróbáltak mindent a számba rágni, ami sikerült is, így sikeresen megírtam minden témazárót. A többiek irigykedtek rám, én pedig akkor örültem neki.

Később, amikor rájöttek a szakemberek, hogy nem allergiás problémáim vannak, jöttek a kötelező vérvételek. Mindig is féltem az efajta dolgoktól, az orvosi injekciós tűk a rémálmaim. Akárhányszor vért vettek tőlem, mindig sírva fakadtam a laborban, de ez így visszagondolva borzasztó lehetett. A vérvételekből semmi nem derült ki, egyedül az, hogy kóros vashiányom van, amire rengeteg tablettát kaptam. A különböző vizsgálatoknak köszönhetően kiderült, hogy vérszegény is vagyok, aminek köszönhetően napi 8 gyógyszert kellett beszednem. Ez nem csak fizikailag, de lelkies is egyre meredekebbé vált számomra.

Eljött a középiskolai jelentkezés, és mivel elég jó képességű diák voltam, bekerültem álmaim gimnáziumába. Először minden jól indult, rengeteg barátom lett, úgy éreztem, hogy végre tartozok valahova. Ám egyszer közölték, hogy nem kell többet a vaspótló tablettákat szednem. Én elsőnek örültem, legalább megszabadultam a gyógyszerektől, de később rájöttem, hogy ez hiba volt. Kegyetlenül legyengült a szervezetem, mindig betegeskedtem. A legtöbb gondot az jelentette, hogy túl gyakran ájultam el, és ilyenkor a vérnyomásom a béka segge alá ment. Többször is felmerült, hogy mentőt hívnak, de én mindig csak erősködtem, hogy nem kell, inkább hazamegyek.

Az egyik otthon töltött éjszaka örökre beleírta magát az emlékezetembe. Talán 10 óra magasságában lehetett, amikor émelyegni kezdtem, és pár percre rá már rohantam is hányni. A normálissal ellentétben nem a vacsorámat, hanem vért hánytam. Anyu megijedt, és már hívta is az ügyeletet. Ők bevittek a sürgősségire, és mire észhez tértem volna, infúzióra kapcsoltak. Ezután újabb adag vizsgálat és vérvétel következett, szakorvostól szakorvoshoz jártunk, végül 2015 február 22-én kimondták: leukémiás vagyok.

Én akkor még nem fogtam fel, hogy mit jelent, de a szüleimen láttam, hogy komoly a baj. Még több kórházi vizsgálat kezdődött, és a betegségem már addig fajult, hogy be kell mennem a kórházba meghatározatlan időre. Mondhatni az életem gyökeres fordulatot vett. Az egykori boldog iskolás kislányból egy halálos beteg, 16 éves lány lettem, akinek bizonytalan a holnap. Rengetegszer sírtam és ordítottam, hogy nem akarok egy betegségben meghalni. Ilyenkor anyumék rohantak be a szobámba és lefogtak, nehogy ártani tudjak magamnak. Volt, hogy alkoholba vagy cigarettába fojtottam a bánatom, de rájöttem, hogy erre ez nem megoldás, csak súlyosbítok a jelenlegi instabil állapotomon.

Szóval igen, most itt állok közel 100 vizsgálattal a hátam mögött, és a bőröndömbe dobálom a ruháimat. Nem tudom, hogy mi lesz velem, mit hoz a holnap, de egy biztos. Ameddig csak tudok, harcolok a betegségem ellen, és ha kell, minden erőmet felhasználva, de megpróbálom legyőzni a rákot. Csak még rá kell jönnöm, hogyan.

A nevem Katona Anna… 16 éves vagyok, és úgy döntöttem, megosztom veletek a történetem.

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.