Nem gondoltam volna, hogy reggel 7-kor ekkora a nyüzsgés egy magánklinikán. Emberek százai fordultam meg percek alatt a recepción, és hosszú kígyózó sor állt a sorszám-automatától a bejáratig. Szerencsére nekem előre bejelentett időpontom volt, így mondhatni könnyedén átverekedtük magunkat a tömegen, akik a szerencsémre és a soronkívüliségemre való tekintettel minden szépnek és jónak elmondták édesanyámat. Mi ezt egy halvány, de annál magabiztosabb mosollyal köszöntük meg.

A recepción egy fiatal hölgy igazított útba minket, elnavigált az onkológiára. Az a kezdeti halvány mosoly lefagyott az arcomról, és monoton tempóban követtem a tájékozódást segítő táblákat. A klinika az elképzeléseimhez híven barátságos volt, kifejezetten nyugodt hatást keltett bennünk. Minimalista stílusúak a bútorok, mégis egy nagyon összhangban lévő épületet sikerült összehozniuk.

Pár perc múlva megérkeztünk az onkológiai osztály recepciójára, ahol egy több órás papírmunka vette kezdetét. Mivel édesanyám a jártas ebben, mi apával elvonultunk a legközelebbi kávé automatához és találomra benyomtunk pár gombot. Tipikus, apummal még a legszarabb dolgokban is találunk valami örömforrást.

-  Latte – mondtam, majd belekortyoltam. Csökönyösségemnek köszönhetően kellően leforráztam a számat, mire összeráncoltam a homlokom és vadul lihegni kezdtem. Apa természetesen most is nevetve jegyezte meg, hogy semmit nem változott az ő kicsi lánya.

- Forró csoki – emelte fel a poharát, ami persze a percekig tartó nevetés alatt emberi fogyasztásra alkalmas hőmérsékletűre hűlt. – Kérsz? – kérdezte incselkedően, s mivel én köztudottan nem bírok nekem mondani egy jó kis forró csokira, elfogadtam eme nagylelkű ajánlatot. Így történt, hogy félúton kicseréltük a poharainkat, és latte-s forró csokit ittunk mindketten.

-  Anna kérlek, gyere ide! – emelte fel a hangját anyu. Apuval egy gyors „az én lányom a legjobb” és „az én apum a legjobb” kézfogást lenyomtunk a folyósón, majd odasiettünk a pulthoz. – Ő lesz az osztály orvosa, aki veled is foglalkozik. Dr. Kovács Pál, szakember – biccentett egy magas, kissé ducibb fiatalember felé. Apa után én is bemutatkoztam neki, és kezetfogtunk.

- Szia Anna, kérlek gyere velem! – nyújtotta kezét, én pedig engedelmesen odaléptem hozzá. – A szüleidnek még alá kell írni pár papírt a bennmaradással kapcsolatban, addig megmutatom neked az osztályt.

Mivel jobb ötletem nem volt egyetértésem kifejezésére, biccentettem egyet. Nem is mentünk sokáig, elkezdte mondani azt a véget nem érő monológot, amit már anyumék is a számba rágtak.

- Ez itt az emeleti társalgó. Ide csak reggel 7 és este 8 között jöhetsz ki. Természetesen minden, ami itt van értetek van, szóval nyugodtan használhatod a konyhát és a tv-t is kedved szerint nézheted. Természetesen a többi betegnek is van beleszólása a csatornába, de eddig mindig sikerült megegyezésre jutni – halkan felkacagott. – Az emeletet felügyelet nélkül elhagyni szigorúan tilos. A látogatási idő hétvégére korlátozódik a vizsgálatok miatt, ezt remélem édesanyádék is megértik. A folyosóra is reggel 7 és este 8 között tudsz kimenni. Amit a szobában találsz természetesen bármikor használhatod, csak a szobatársaiddal kell megegyezésre jutnod – nevette el magát. – Veled egykorú lányokhoz kerültél, mindhármójukat ismerem, nagyon rendes lányok, jól kijöttök majd – biztatásul megveregette a vállam. Magamban hálát adtam, hogy nem kel legyedül lennem, de mint mindenkinek, nekem is voltak kétségeim a szobatársaimat illetően. Ámbár, ha ugyanolyan betegségünk van, nem lehet akkora nézeteltérés köztünk, nemde?

- Még így a végére… - állított meg a szobákra nyíló folyosó ajtajánál. – Mivel a szüleidnek köszönhetően remek biztosításod van, megpróbálom a legjobbat nyújtani neked. De mindketten tudjuk, hogy ezzel a betegséggel elég nehéz megküzdeni, de volt már rá példa. A különböző vizsgálatok és kezelések más-más helyszínen lesznek, természetesen ebben az épületszárnyban. Megpróbálom úgy időzíteni, hogy valamelyik szobatársaddal együtt kelljen menned. Viszont, a sikeres gyógyulás érdekében, neked is akarni kell. Ha te nem akarod, nem küzdesz, akkor veszett ügy az egész. És a kezelések közben sem adhatod fel! – emelte fel a hangját, mintha egy motiváló film utolsó mondatai lennének. – Megígéred nekem, hogy nem fogod? – nézett bele tengerkék szemeivel a szemeimbe. Éreztem, hogy szavai hallatán a szememből kiszökött pár kósza könnycsepp, de voltam olyan erős, hogy visszafogtam magam. Mély levegőt vettem, és a következőt válaszoltam.

- Megígérem.

- Rendben – mosolygott a doktorúr, és lenyomta a B115-ös szoba kilincsét.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés