- Sziasztok – köszöntem erőltetett mosollyal arcomon. A szoba egyáltalán nem egyezett meg az elképzeléseimmel. A szoba sokkal nagyobb és tágasabb volt, mint gondoltam. A négy ágy egymás mellett volt elhelyezve a fal mellett, és minden ágy felett egy-egy ablak állt. Az ágyakkal szemben volt a fürdőszoba, mellette pedig egy mini hűtő és pár szobainas, amire a ruháinkat tehettük, ha esetleg kimennénk. Alapjáraton egy fehér hálóinghez hasonlító ruhát kellett hordanunk. A fürdőszoba is rendezett és tiszta volt, szóval elég jó helynek tűnt.

A lányok visszaköszöntek egy-egy sziával, majd az egyik barna hajú megért, hogy üljek le mellé az ágyra. Kérdőn néztem a doktor úrra, aki hatalmas vigyorral az arcán kezdett bele a bemutatásomba.

-          Lányok, ő itt Anna! Tudjátok, a lány, akiről már annyit meséltem. Neki is hasonló problémája van, akárcsak nektek, remélem, jól kijöttök majd – mosolygott. – Ha jól gondolom, az lesz a te ágyad – mutatott a szoba végében lévő üres ágyra. – A cuccaid nemsokára megérkeznek. Akkor viszont látásra! – integetett és már nyitotta volna az ajtót, amikor egy lány megállította.

-          Elnézést, doktor úr! Meg tudná mondani, hogy Anna kivel fog közösen járni a kezelésekre?

-          Borkával – rendezte le gyorsan a kérdést. Még egy pillanatig várt, hátha lenne újabb kérdésünk, majd kilépett az ajtón.

Teljesen lefagytam. Nem tudtam, hogy hogyan közeledjek a többiek felé, nem is ismertem őket. Kérdezzem meg a nevüket, vagy hogy mi a problémájuk? Idegesen haraptam bele az ajkaimba, ám az egyik lány megszólalt.

-          Szerintem sokkal egyszerűbb lenne, ha mindannyian bemutatkoznák, és végül te – nézett rám mosolyogva. Én csak bólintottam, és vártam.

-          Akkor kezdem én – ült fel az ágyon egy barna hajú lány. – A nevem Nikolett, de mindenki Lettinek hív. 16 éves vagyok és melanomám van. Nemrég érkeztem én is, talán egy hónapja, szóval mondhatni én is friss hús vagyok – nevette el magát. Hihetetlen, hogy képes valaki ilyen könnyedén felfogni ezeket a komoly dolgokat.

-          Eliza vagyok, 16 éves és hepatitis b-s májbeteg vagyok. Én vagyok az, aki a szobából elsőként jött be, fél éve – mondta. Hallottam a hangján, hogy őt kegyetlenül megviseli a betegsége és annak súlyossága, de nem akartam már az első találkozáskor kifaggatni, így együtt értően bólintottam.

-          Borbála, de mindenkinek csak Borka. 16 éves vagyok és tuberkulózis, vagyis tüdőbetegség. Körülbelül három hónapja vagyok bent, azóta sikerült elég rendesen kiismernem a klinikát, ez a harmadik osztály ahova kerültem ezalatt, a 3 hónap alatt – magyarázta. – És persze velem fogsz járni a kezelésekre – mosolygott. Valamiért aggódtam, hogy a lányok sokkal durvábbak lesznek velem, de talán sorstársi viszony lehet az, ami összeköt minket.

-          Anna és leukémia. Nemrég diagnosztizálták, azért jöttem ide.

-          Kívánom, hogy minden rendben legyen – mosolygott bíztatóan Eliza, aki mellettem az ágyon.

-          Cigizel? – jött a hirtelen kérdés pár perc hallgatás után Borkától. Először nem tudtam, hogy mit válaszoljak, de gondoltam mindegy, szóval határozottan bólintottam.

-          Remek! – lelkendezett Letti. – Van is nálad? – nézett rám óriási bociszemekkel.

-          Van… - néztem vissza értetlenül. Reméltem, hogy nem az jön, hogy na menjünk ki szívjunk el egyet, de mint ahogy máskor is, tévedtem. Letti a következő pillanatban megkért, hogy adjak neki egy szálat, és hogy menjünk ki a folyosó teraszára egy cigire.

A terasz egy félreeső helyen volt, paravánok mögött. Elsőnek észre se vettem, biztosan a betegek többsége sem tudja, hogy mit takarnak a paravánok. Letti egy erőteljes mozdulattal elhúzta az ajtót, ami könnyedén átcsusszant a másik oldalra. Kiérve odaadtam neki a szálat, ami egy arany Marlboro volt, és egy öngyújtót. Pár másodpercig némán szívtuk a cigit, amikor Letti megkért, hogy fogjam meg az övét. Mielőtt megkérdezhettem volna, hogy valami baj van-e, ő felhúzta a pulcsijának ujját és vadul vakarni kezdett egy óriási sötét foltot a kezén. Én dermedten figyeltem a jelenetet, köpni-nyelni nem tudtam. Letti már a pulcsijának ujjával dörzsölte a foltot, ám egyszer csak megállt, és könnyezni kezdett. Gyorsan eloltottam mindkét cigit, amikből már alig maradt, és bedobtam őket a hamutartóba.

-          Minden rendben, szóljak orvosnak? – guggoltam le a lány mellé, aki időközben a falnak dőlve összecsúszott. Letti csak könnyes szemekkel rám nézett, és a következőt mondta: - Hiába szólsz, nálam ez rendszeres. Sajnos nem tudnak már igazán segíteni, mert 3. stádiumban vagyok, vagyis elég kicsi a gyógyulási százalékom – törölt le egy kósza könnycseppet az arcáról. – Azt mondják nincs sok vissza, mert áttér a nyirokmirigyekre is. Párat már eltávolítottak a folt mellől, de sajnos későn.

-          Nagyon sajnálom… - motyogtam. Hirtelen nem is tudtam, hogy mit mondjak. A szobában még jókedvel közölte a benntartózkodásának idejét, és mégis… Bátorítsam, vagy biztassam, esetleg érezzek együtt? Mit kell ilyenkor csinálni?

-          Hát.. én is sajnálom. Nem telik egy úgy nap, hogy ne sírnám el magam. Minden este úgy alszok el, hogy magamban elbúcsúzok a szobatársaimtól, most már tőled is. Köszönetet mondok mindenkinek, aki segített és reménykedett a gyógyulásomban.

-          Elég lesz! – Folytatta volna, de közbevágtam. – Ne beszélj úgy róla, mintha biztos lenne, hogy nem gyógyulsz meg! Kérlek…

-          Anna – nézett rám. Már nem voltak könnycseppek az arcán. – Mindenki tudja, hogy végstádiumban vagyok. Pár hónapom, talán heteim lehetnek vissza. Hiába járok sugárkezelésre és kemoterápiára, ha nincs értelme. Amikor Dr. Pál elmondta, hogy 3. fokozatú a melanomám, elgondolkoztunk a dolgon, és arra jutottunk, hogy felfüggesztjük a kezeléseimet, amennyiben én úgy döntök. Sokáig halasztottam, de úgy vettem észre, hogy csak ront az állapotomon, ezért pár hete befejeztük – mesélte. – Bevallom, az is bántott, hogy elkezdett hullani a hajam. Sok tévhittel ellentétben nem hullik ki mindenkinek, és a mennyiség sem azonos, a többieknél például csak pár szál hullott ki, míg nekem a fele. Volt, hogy parókát hordtam, de a saját önértékelésem nagyon zavarta. Szóval, amit itt látsz, az az én hajam – mosolygott őszintén. Én vele együtt örültem, de nem értettem, hogy miért fejezte be a kezeléseket. Értem, hogy végstádium és hogy állítólag gyógyíthatatlan, de én nem adnám fel. Bár… Van különbség a kettőnk betegségének súlyossága között.

-          Remélem minden rendben lesz – mondtam, és felálltam. Nyújtottam a kezem, amibe Letti lelkesen kapaszkodott. Mikor felállt megölelt, és magához szorított. Próbáltam nem sírni, de pár könnycsepp mégis a lány pulcsijára esett.

-          Köszönöm – suttogta Letti, mire a szívem hatalmasat dobbant.

Ez volt az a pillanat, amikor átértékelődött bennem minden. Amikor megváltozott a fontossági sorrend. Eldöntöttem, hogy küzdeni fogok a betegségem ellen, de a többieket is támogatom, történjen akármi. Lelkileg felkészültem, legalábbis fel szerettem volna készülni, hogy bármikor elveszíthetem valamelyiküket, akár Lettit. Megfogadtam, hogy a kezeléseket és terápiákat addig folytatom, amíg a két véglet közül az egyik meg nem jelenik. Lehet ez az út a gyógyuláshoz, amiben már a kezdetektől fogva reménykedek, vagy az út a halálhoz, ami Lettinek is jutott.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés